Az OBD (On Board Diagnosis) egy fedélzeti diagnosztikai rendszer, melyet 1988-tól OBD I néven kezdtek el használni az amerikai autókban. Az akkori szabályozás szerint minden olyan rendszert ellenőrizni kellett, mely emissziókorlátozó feladatot látott el és elektromos kapcsolatban állt az irányítórendszerrel. A bekövetkezett és tárolt hibákra egy műszerfali lámpa kigyulladása figyelmeztette a gépjárművek üzemeltetőit.
A megújult diagnosztikai csatlakozót, az OBD II-t 1994-től a személygépkocsikra és a könnyű haszongépjárművekre, 1996-tól a dízelmotoros járművekre is kiterjesztették. Európai megfelelője az EOBD, melynek bevezetését az EU országokban a 98/69/EC irányelv írta elő: megkövetelték a gyártóktól a fedélzeti adatokhoz történő egységes hozzáférési lehetőséget, meghatározták a diagnosztikai csatlakozók kivitelét, elhelyezését, és az adatátviteli protokollok szabályait is.
A trapéz alakú, 16 lábú aljzat ezért ma már minden járműben a műszerfalban vagy alatta, a kormány közelében található, olyan helyen, amely könnyen hozzáférhető és az esetleges sérülésektől védve van. Az OBD2 kimenet járműkövetéshez használt adatain kívül más diagnosztikai információk is hozzáférhetők.
A diagnosztikai eszközök 16 pólusú csatlakozó aljzata
2: J1850 +
4: Jármű test
5: Jel test
6: CAN magas jel
7: ISO 9141-2 / ISO 14230 K-vonal
10: J1850 -
14: CAN alacsony jel
15: ISO 9141-2 / ISO 14230 L-vonal
16: Akku +12V
